Hiányzó fél karja miatt nem akartak versenyengedélyt adni az akkor már két éve sportoló, 17 éves Novák Ferenc kerékpárversenyzőnek 1948-ban, amikor létrehozták a sportorvosi szervezetet. A kerekes másnap hajnalban biciklire ült, és meg sem állt Budapestig, az országos intézetig. Ott ránéztek izzadságfoltos pólójára, poros drótszamarára, és megkérdezték tőle, hogy honnan jött. Debrecenből – válaszolta. Szó nélkül bejegyezték sportorvosi könyvecskéjébe: versenyezhet.
Ez volt a kezdete a most nyolcvan éves Novák Ferenc debreceni kerékpáros pályafutásának. A folytatás változatosan alakult, befejezéséről még nem beszélhetünk, hiszen az idén – már tizedjére – kísérte végig kerékpáron a Budapest-Bécs szupermaratonit, és hasonlóképpen részt vett a 200 kilométeres Békéscsaba-Arad futóversenyen is. Nem kétséges, hogy jövőre is megteszi ezeket a távokat. A futók nagyon hálásak neki, mert – mint a Tour de France vízhordói – mindig megosztja velük az útközben felvett frissítőket, teljesíti kívánságaikat.
Hamar népszerű lett
Novák Ferencnek 14 éves koráig megvolt mind a két keze. Jóval balesete előtt határozta el, hogy kerékpárversenyző lesz. Aztán a sors közbeszólt. 1945-ben Budapestre utazott egy vonat tetején, mert belül már nem volt hely. Hazafelé ugyanúgy indult útnak, de elaludt, és olyan szerencsétlenül esett két vagon közé, hogy a vonat tőből levágta jobb karját.
Ezután szívós munkával megtanulta használni a bal karját. A sebességváltót és a gyakrabban igénybe vett hátsó féket átszereltette a gép bal oldalára, és sorra nyerte a versenyeket. Köztük az akkor népszerű városi, úgynevezett háztömb körülieket, ahol igen gyakran kellett sebességet váltani, fékezni, gyorsítani, kanyarodni. E műveletek a kétkezűeket is komoly próbatétel elé állítják, nem beszélve arról, hogy sebességváltás közben el is kellett engednie a kormányt…
Az ötvenes években Kaszab Gyula után ő volt a legeredményesebb kerékpáros. Hamar népszerű lett, hiszen fogyatékossága ellenére is – bátor versenyzése révén – hamar megnyerte a közönség rokonszenvét, majd utána a versenyeket is. Egyik tisztelője, Kincses Gyula tanár, a siketek és nagyothallók iskolájának igazgatója egyszer tanítványaival együtt nézte a háztömb körüli viadalt, miközben jelbeszéddel elmagyarázta annak lényegét. – Még nem láttam a mezőnyt, mert a gyerekek felé fordultam arccal, és azt vettem észre, hogy egyikük hevesen gesztikulálva mond, azaz jelez valamit. Hirtelen nem értettem meg, mert nem szokványos jeleket mutatott. Aztán amikor a következő körben észrevettem a félkarú kerékpárost, rájöttem: ezt akarta tudtomra adni – idézte fel most a tanár.
Szófia felé, országúton
A fiatalember először a DVSC-ben versenyzett, majd átigazolt a Postáshoz, mert ott “sportállást” kapott. Mármint olyan beosztást, amelyben napi nyolc órát pénzért, azaz munkabérért sportolhatott: kerékpáros kézbesítő lett.
- Külterületet kaptam, 35 kilométer volt a bejárandó utcák együttes hossza. Ezt a távot munka közben 42 éven át minden munkanapon, sokszor munkaszünetieken is lebicikliztem, ha esett, ha fújt. Ehhez jött a heti két edzés, Nyíregyházáig és vissza, és hétvégén a verseny. Ezen kívül is mindig csak kerékpárral közlekedtem. Néha nehéz volt összeegyeztetni a munkát és a sportot, de megoldottam. Volt egy országúti verseny Püspökladányban azon a napon, amelyen délután kézbesítenem is kellett. Kora reggel elbicikliztem a 40 kilométerre lévő Ladányba. Ott megnyertem a versenyt, majd hazakerekeztem, felvettem a leveleket és kikézbesítettem őket. Igen ám, de a másnapi újságban megjelent a képem, hogy én nyertem meg a versenyt. A főnököm behívatott, és megkérdezte: “Hát ezt hogy csinálta, Novák?” Elárultam neki. Mire így válaszolt: “Azt ugye tudja, hogy ha nem ér haza, fegyelmit kapott volna?” De nem akarok igazságtalan lenni, munkahelyem, a posta sokat segített rajtam – meséli.
1969-ben, az országúti vidékbajnokság megnyerése után abbahagyta a versenyzést, és arra adta a fejét, hogy nagy, külföldi túrákat teljesítsen. Munkahelye engedélyezte, hogy két teljes évi szabadságát és szabadnapjait összegyűjtse (magyarán: két évig minden nap dolgozott), és egyszerre vegye ki a külföldi útra.
Először – mivel a tengert akarta látni – a romániai Konstanca felé vette az irányt. Másodmagával indult, de társa Kolozsvártól vonattal visszajött, mert elfáradt. Azt követően csakis egyedül kerekezett, egyre hosszabb távolságokra, hogy ne kelljen másokhoz alkalmazkodnia. Például Bulgáriába, ahova teljesen véletlenül régi tisztelője, a már említett Kincses Gyula is tartott. El lehet képzelni meglepetését, amikor Szófia felé haladva egyszer csak megelőzik a debreceni félkarú postást…
Rendőrök kínálták gyorséttermi csomaggal
Aztán egymás után jöttek az utak.
Végig kerekezte a több kelet-európai ország területén átívelő Békeverseny és a Tour de France távját. Floridától Kanadáig szinte kézről kézre adták az amerikás magyarok.
- Már a repülőgépen megismerkedtem egy floridai magyarral, így az első nap már biztos szállásom volt. De később is sokszor kaptam tőlük szállást. Ha meg nem, követtem a régi gyakorlatot, aludtam szénaboglyában, erdőszélen, az óceán partján, kicsi sátramban vagy a puszta földön – emlékezik vissza Novák Ferenc. – Volt, hogy este érkeztem egy ligetbe, azt sem tudtam, milyen fák alá fekszem aludni. Aztán reggel észrevettem, hogy narancsfák, csak fel kellett nyúlnom a gyümölcsért. Amerikában találkoztam bicikliboltossal, aki kicserélte használt kerekeimet. Autós rendőrök kínáltak meg gyorséttermi csomaggal. Utolsó amerikai vendéglátóm – egy debreceni kivándorló – 500 dollárt nyomott a markomba, hozzáfűzve: “Tedd csak el, szükséged lesz rá Kanadában, ott kevesebb a magyar”.
De újdonsült ismerősökkel is sokszor járt jól
- Marokkóban találkoztam egy férfival, aki – miután kifaggatta, honnan jöttem – elmondta, hogy Indiában kerekezett, és mindenki segítette. Aztán megkérdezte, hol töltöm az éjszakát. Mondom, a kempingben. “No, inkább itt!” – válaszolta. És rámutatott az ötcsillagos szállodára, amely mellett találkoztunk. Kiderült, hogy ő a szálló főszakácsa, és két napig vendégül látott a szobájában… – eleveníti fel.
Egy szóval a fél világot bejárta, és bekerült a Guinness-rekordok könyvébe is, hiszen a bejegyzésig másfél millió kilométert tett meg kerékpárral, övé volt a leghosszabb ilyen utazás, és tizenháromszor tett meg 70-80 napos túrát.
Elnézve a mai állapotokat nem valószínű, hogy követőkre találna Novák Ferenc, talán mégis érdemes megemlíteni, hogyan indult ilyen utazásokra. Igyekezett itthoni forrásokból feltölteni csomagját, csupán téli szalámiból 10-12 kilót vitt magával. Sátor, meleg ruházat, pótkerekek (defekt esetén csak kereket kellett cserélnie, és a lyukat a pihenőidő alatt látta el folttal). Fél kézzel még a kerék kivétele is nagy kunszt, nem is beszélve a ragasztásról, de ahogyan ő mondja: kézzel-lábbal kijavította a műszaki hibákat. A tíz egynéhány kilós kerékpár és a csomagok súlya 40 kilóra jött ki.
Mindent maga szerzett be, beleértve a vízumokat és a szponzorokat is. A szűkebb haza – de a tágabb is – nagyra értékelte, és mindig ünneppé tette hazaérkezését. Volt, hogy a virágkarnevál idejére ért haza, és több mint százezer néző köszöntötte a menet élén a nagyerdei stadionig vezető öt kilométeres úton és a stadionban. Megkapta a város Hajós Alfréd-díját, görög útja kapcsán tiszteletbeli tagja lett az olimpiai akadémiának. Volt munkahelyének vezetője is kitüntette, értékelve, hogy száz alkalmazottja sem szerzett akkora hírnevet a Magyar Postának, mint a félkarú postás, a biciklikirály.
forrás: http://edzesonline.hu/cikk/4033/novak_ferenc,_felkaru_biciklikiraly
