A nyugati és ázsiai nagyvárosokban a „fixie” kifejezés a városi mobilitást és a csináld-magad életstílust jelképezi. A svájci Patrick Seabase kitör ebből a sztereotípiából és bebizonyítja, hogy igazi extrém sportoló. Legutóbbi kalandja egészen Eritreáig vitte, egy alig ismert kelet-afrikai országba.
A fixie tulajdonképpen nem más, mint pályakerékpár. A mostani reneszánszát elsősorban San Francisco futárjainak köszönheti – mivel szükségük volt a város kemény terepén egy egyszerűen és olcsón karbantartható kerékpárra, a velodromokból az utcára vitték ezeket a gépeket. Manapság a minimalista örökhajtós bringák népszerű szimbólumai a városi mobilitásnak és a csináld-magad életstílusnak a fiatalabb generáció képviselői között. A berni Patrick Seabase ennek a világszintű jelenségnek lett egy véletlen vezéralakja. Rendszeresen okoz online felfordulást olyan videóival, melyeken hegyekről száguld lefelé autók mögött és mellett akár 83 km/h-s sebességgel. Legutóbbi kalandja során Eritreába látogatott, a világtérképen alig ismert, hivatalosan csak 1993 óta létező országba. A következőkben egy rövid interjút olvashattok vele:
Miért Eritrea?
Az egyik barátomnak svájci születésű eritreai barátnője van. 2010 nyarán ellátogatott az országba, hogy részt vegyen egy esküvőn. Az utazás után mutatott pár képet egy útról, ami 2350 méteres magasságban kanyarog a fővárostól, Asmarától egészen le a Vörös-tengerig. Elég meredek, számtalan éles kanyarral, és főképp tevekaravánok, túlterhelt teherautók és gyorsan hajtó, emberekkel tömött buszok használják. Az út utolsó része egy teljesen kihalt sivatagon vezet keresztül. Rettenetesen vágytam rá, hogy végigtekerjek ezen az úton, úgy éreztem, ez a lehetőségem arra, hogy valami olyat tegyek, amit még senki más nem csinált előttem.
Hogyan sikerült végül?
Magam köré gyűjtöttem egy csapatot és együtt kidolgoztuk egy olyan dokumentumfilm ötletét, ami kiemeli a fixie-ket a városi környezetből. Persze, ott lesz az én történetem, de mindenképpen meg akartuk mutatni Eritrea történetét is. Ez egy ismeretlen ország hihetetlen történelemmel, egy hely, ahol a bringázás népszerűbb még a focinál is. Elkezdtem kutatni és mélyen beleástam magam Eritrea történetébe. Sosem voltam Afrikában vagy a harmadik világban azelőtt, úgyhogy elképzelésem sem volt, mire számíthatok. A kulturális különbségek, étrend, sürgősségi orvosi ellátás (szükség esetén), biztonság, ilyesmi. Mindezek nagy feladatok voltak a túrára való felkészülés során.
Hogyan fogadtak az ott élő emberek?
Mindannyian nagyon kedvesek és udvariasak voltak. A csapat néhány tagja már járt Afrikában korábban. Meséltek emberekről, akik kellemetlenkedtek és kérdezősködtek, de itt nem ez volt a helyzet. Azoknak a nagy része, akikkel a projekt kapcsán beszélgettünk, nem értették miért kellett Eritreába mennem egy pályabiciklivel. Kinevettek, és azt mondták, megőrültem. Mindemellett érdeklődőek voltak. Sok ember szeretett volna valahogy segíteni, egyikük még a versenykerékpárját is felajánlotta, mert úgy vélte, lehetetlen a Massawába vezető úton fékek nélkül lemenni.
10 napot voltál Eritreában. Asmarától Massawáig nem csak egy napba tellene az út?
Maga a tekerés csak fél napon át tartott. Ugyanakkor szerettük volna megismerni egy kicsit Eritreát és gazdag kerékpáros kultúráját. Manapság sűrű és behálózott világunkban kevés dolog marad felfedezetlen. És akkor itt van Eritrea, az Afrikán kívül élő emberek nagy része még csak nem is hallott róla, megmutatni a térképen meg pláne nem tudnák. Eritreában van Afrika legkiterjedtebb kerékpáros hagyománya, innen kerülnek ki a kontinens legjobb kerékpárosai. Őrület, nem igaz? Az embereknek tudniuk kell erről. Ezért éreztük fontosnak, hogy ezt is bemutassuk, ne csak egy filmet egy európai srácról, aki leteker egy afrikai hegyi úton.
Hogy készültél a lejtős tekerésre?
Őszintén szólva, nem tudtam annyit edzeni, amennyit szerettem volna. Nagyon hideg és havas telünk volt Svájcban, úgyhogy a négy fal között görgőzve tartottam formában magam. Aztán két héttel a túra előtt elmentem Aigle-be és a fedett pályán edzettem. Ez volt minden felkészülésem. Aztán Eritreában sort kerítettem egy 2 napos edző-tekerésre a helyi feltörekvő versenyzőkkel, a nyugati síkságig. Ezeknek az ismertségeknek köszönhetően aztán lehetőségem volt Asmara utcáin is tekerni az eritreai nemzeti válogatott bringásokkal. Amikor kiugrottam a piros lámpánál, nem tudtak követni, és hátramaradtak, miközben kiabáltak rám. Egy idő után aztán bekapcsolódtak és néhány kockázatosabb helyzetbe is belementek. Jó móka volt.
Hogy változtatott meg az út Asmara és Massawa között, fizikálisan és mentálisan?
103 km egy ismeretlen terepen, 60 km meredeken lefelé, ez mindent kivesz belőled. Amikor bringázok, sosem teszem le a lábam, skiddelve lassítok. Fejben meg teljesen más vagyok, ha a pályabringámon ülök. Koncentráltnak és pontosnak kell maradnom, ez teljesen más, mint egy hagyományos utcai bringa. Nem hagyhatod, hogy csak guruljon a gép, és közben gyönyörködj a környezetben. Fixin, féktelenül tekerni nekem azt jelenti, hogy mindig 3 mp-cel előbbre kell járnom. Előre kell látni és értékelni a lehetőségeket, ez pedig 100%-os figyelmet igényel minden egyes pillanatban. Fizikálisan nagyon hamar felépültem, de legalább egy teljes nap volt, mire fejben újra jelen tudtam lenni.
Mi volt a legmeghatározóbb momentuma a túrának?
Azt mondanám az egész kaland életem egyik legmeghatározóbb tapasztalata volt. Megismertem és megszerettem egy országot, amit egész biztosan újra felkeresek majd. Sokat megtanultam egy ismeretlen kultúráról, ami ugyanakkor nagyon sok részletében ismerős. Olyan emberekkel találkoztam, akik úgy kezeltek, mintha a testvérük lennék, és elismertek sportolóként. Fizikai és mentális teljesítményt tudtam felmutatni – mindezért pedig rendkívül hálás és büszke vagyok.
Fordítás: Fru
0 hozzászólás érkezett eddig